# Ékkőkirályfi Rabbi Nachman breszlovi meséiből (Sipurei Maasiyot) מקור: https://rabenu.app/books/ekkokiralyfi/ --- ## Ékkőkirályfi Ötödik mese **Ékkőkirályfi** Volt egyszer egy király, akinek nem lehetett gyermeke. Éjt nappá téve járta is az orvosokat, bölcseket, hátha segítenének rajta, mert félt már tőle, hogy örökös hijján birodalma idegen kézre jut. Ám sem bölcsek, sem orvosok nem találtak gyógyírt a király bajára. Megparancsolta ezért végülis a zsidóknak, hogy imádkozzanak érte, hadd lehessen gyermeke. A feladat nehézségét ismervén, a zsidók tudták, cáddikhoz kell fordulniuk. Fel is kutattak egy világtól rejtőző cáddikot, aki azonban azt felelte, ő bizony nem tud semmiről semmit. Miután a cáddik hollétét és vonakodását is megjelentették a királynak, az persze küldetett is érte mindjárt, és a király elé állították. – Tudod jól, hogy a zsidók sorsa a kezemben van – kezdte nyájas hangon a király – megkérlek hát jósággal, imádkozz értem, hadd legyen gyermekem! A cáddik meg is ígérte a királynak, hogy esztendőre gyermeke születik, és azzal hazament. A királynénak lánya született, de még milyen gyönyörű királykisasszony! Sőt, mire negyedik évét élte, a világ nyelveit és bölcseletét is beszélte, és mindenféle hangszer zenélt a kezében. Idegen országok királyai is csodájára jártak, és a király szíve duzzadt az örömtől. Igen ám, de a király mégiscsak fiúgyermeket szeretett volna nemzeni, nehogy birodalma idegen kézre jusson. Ezért aztán ismét ráparancsolt a zsidókra, imádkozzanak érte, hogy fia szülessék. Amazok el is indultak fölkeresni a cáddikot – de mindhiába, mert a cáddik közben elbúcsúzott az élettől. Parancs az parancs, addig addig kutattak hát, amíg találtak egy másik cáddikot, aki szintén világtól elrejtezve élt. Ám ahogy az első, ez is azt felelte, ő bizony nem tud semmiről semmit. Mint előbb, jelentették ezt a királynak, aki ismét maga elé rendelte a cáddikot, s mint előbb, így szólt hozzá – Tudod jól, hogy a zsidók sorsa a kezemben van, add hát, hogy fiam születhessen! – De vajon meg tudod-e majd cselekedni, amit én rendelek? – kérdezte a bölcs a királytól. – Fele királyságomat eladom érte, csak fiam lehessen – sóhajtotta a király. – Jól van, jól. Hozz akkor minden ékkőből – folytatta a bölcs – mert minden ékkőben más és más szögúla, vagyis bűverő rejlik. Hozott is a király a világ minden ékkövéből. A bölcs porrá zúzta mindet, kupa borba szórta a kövek porát, felét a királlyal, felét pedig a királynéval itatta meg, majd így szólt – íme, csakhamar fiúgyermeketek fogan, és tetőtől talpig ékkő lesz az, telve minden szögúlával. Amikor esztendőre meg is született a fiúcska, a király szíve majd túlcsordult az örömtől. Azt furcsálták csak mindannyian, hogy hús-vér, piros kisgyermek volt, sem gyémánt, sem rubin, ahogy a cáddik jövendölte. Mire a királyfi négy év alatt deli kisherceggé cseperedett, beszélte a világ minden nyelvét, és bölcsebb volt a király minden bölcseinél. Csodájára jártak a világ királyai. Szegény királylányt facsarni is kezdte a féltékenység, hogy hiszen ő már senkinek sem számít. Vigaszt csak abban lelt, hogy a cáddik azt ígérte, a királyfi csupa ékkő lesz – jó volt rá-ránéznie minden nap, hogy lássa, sehol egy ékkő a kisfiúban. Egy nap, a királyfi játékfigurákat faragott magának a kertben, s hogy, hogy nem, elvágta az egyik kicsi ujját. A királylány, mert nem volt ám szívtelen, szaladt is bekötözni és megnyugtatni testvérkéjét. De mekkora volt az ámulata, amikor látta, hogy az ujjából nem vér serken ki, hanem csupa drágakő! Most lángolt csak föl benne igazán a féltékenység; s hogy végtére is újra reá figyeljenek, meg is betegítette magát. Az aggódó király oda is hivatta a birodalom minden jeles gyógyítóját, de egy sem tudott orvosságot a királylány betegségére. Minden orvosok és felcserek fogytával mágusokkal próbálkozott. Egy ravasz szemű mágus megsejtette a baj gyökerét, és kedveskedő szavára a királylány titokban bevallotta, ő betegítette meg maga magát. De mert a mágus olyan szívélyes, kedélyes volt vele, csak tovább folytatta – Vajon egy mágus még jobban is meg tud betegíteni valakit? – Meg bizony – felelte a mágus. – Áh, de akkor is hívnak csak egy másik mágust, aki majd feloldja azt a varázslatot is. – Nem akkor – folytatta a mágus büszkén tanítva a világhíresen eszes királylányt – nem akkor, ha a varázsszót cédulára írják, és vízbe dobják. A király és a királyné végre megnyugodhattak, mert a kór aznap csodálatosan elmúlt leányukról. Igen ám, de a királylány alig napra rá éppen úgy tett, ahogyan a mágustól tanulta. A kisherceg nagyon meg is betegedett, s ahány orvostól, felcsertől, bölcstől tudakozódtak mind szomorúan felelte, bizony lepra ez. Leprás volt az orra, szeme, szája, de még a lába ujja is. Tudta jól a király, hogy a világ összes tudósa sem ismer erre gyógyírt, ezért megint megparancsolta a zsidóknak, hogy imádkozzanak érte. A zsidók előkerítették a cáddikot, és fölvitték a király udvarába. Mármost hogy volt ez a mi cáddikunk, bizony azt is el kell mesélni. Mert amióta hallott a fiúról, napra nap imádkozott az Úrhoz – legyen áldott – hogy hiszen azt ígérte ő a királynak, hogy fia csupa ékkő leszen – miért nem teljesült a szava? Így perlekedett az Eibister előtt – Hát dicsőségvágyból mondtam én, hogy így leszen? Bizony csakis a Te dicsőséged kedvéért mondtam. Miért legyen hát az kevesebb? Miért nem teljesült az ígéret? Ilyenfajta volt a cáddik gondolata még akkor is, amikor a fiúcska bajával megtalálták. El is jött a királyhoz, és imádkozott a kishercegért – de mindhiába, a lepra csak nem múlt. Hiába vagy mégsem, mert imájára választ kapott persze, hogy megtudja, varázslat tartja betegen. Hatalmasabb volt pedig a cáddik minden varázslónál. Bement a királyhoz, és fölfedte előtte a varázslat dolgát. – De mert a fondorlatos varázsló vízbe dobta varázsszavát – figyelmeztette a királyt – a királyfit csak az gyógyíthatja meg, ha vízbevetik magát a varázslót is. – Kezedbe adom minden mágus sorsát – felelte sietve a cáddiknak a király – vesd őket a vízbe, ahogyan mondtad, csak gyógyítsd meg az én fiacskámat! Hallotta ezt a királylány, és megijedt nagyon. Szaladt is nyomban az udvar csengő kútjához, ahová a cédulát dobta, hátha visszafordíthatja még a varázst. Ám nagy siettében elcsúszott, és ő maga esett a mélybe. Zúgva sereglett oda az udvar népe, hátha még segíthet – a cáddik viszont lomhán csoszogott csak a halálra vált királyhoz, hogy halkan annyit mondjon – Meggyógyul a fiad. – azután nem látták többé. A királyfi pedig meg is gyógyult: összeszáradt a lepra orrán, száján, ajkán, de még a lába ujján is, és azzal együtt minden bőre lehámlott. Akkor látta csak meg a király és a királyné és mind a nép, hogy tetőtől talpig csupa ékkő volt, ahogy a cáddik jövendölte – és bizony telve volt az ékkövek minden szögulájával.