# Történet egy királyról és egy császárról

Rabbi Nachman breszlovi meséiből (Sipurei Maasiyot)

מקור: https://rabenu.app/books/tortenet-egy-kiralyrol-es-egy-csaszarrol/

---

## Történet egy királyról és egy császárról

Történet egy királyról és egy császárról

****

Elmondom, hogy történt. Élt egyszer egy császár és egy király, egyiknek sem volt gyermeke. Mindketten nyakukba vették a világot, körülnézni – tanácsért, ötletért a gyermek dolgában. Így esett, hogy egy fogadóban összetalálkoztak. Bár nem ismerték egymást, nemesi viselkedésük elárulta őket. Kölcsönösen felfedték gondjukat, utazásuk célját. Alkut kötöttek, ha szerencsésen hazatérve a feleségeik szülnek, egyikük fiút, a másikuk lányt, idején-óráján összeboronálják majd őket. A császár hazautazván lányt nemzett, a király pedig fiút; a megállapodásról azonban megfeledkeztek.

A császár a lányát tanulni küldte, a király is a fiát. Úgy esett, hogy ugyanahhoz a tanárhoz kerültek és egymásba szerették. A friggyel se vártak, a király fia gyűrűt húzott a lány ujjára és ezzel összeházasodtak.

Küldetett lányáért a császár és hazahozatta. A királyhoz is visszatért a fiú. A lány sorra kosarazta ki a kérőit a királyfihoz fűződő köteléke miatt. A királyi sarj epedezett utána, a császári leány meg egyre szomorkodott. Hiába vezette végig őt udvarán és palotáin a császár, hiába mutatta neki a nagyságot, melynek ő az örököse, csak szomorú maradt. A király fia meg egyenesen belebetegedett a vágyába, de hiába kérdezgették miért beteg, nem akarta felfedni. Megkérték az apródját tudakolja ő ki, ő persze tudta az okot, mert már tanulni is ő kísérte. Az unszolásra el is mondta, mitől beteg a királyfi. A királynak ekkor eszébe jutott a házassági megállapodás; meg is írta a császárnak, hogy készüljön az esküvőre, nyélbe ütik, amiben régen megegyeztek. A császár azonban kibúvót keresett, ha már nem tudta ridegen visszautasítani. Így aztán visszaírt, hogy küldje csak el hozzá a fiát, hadd tegye próbára, képes-e egész országok fölött uralkodni; utána lehet szó esküvőről. A király elküldte hát a fiát, a császár meg leültette kormányzati ügyek leirataival, hogy kiderüljön, kész-e az uralkodásra.

A királyfi hiába vágyott rá, hogy lássa a lányt, nem jutott hozzá. Mégis-mégis, épp egy tükörfal mellett sétált, amikor abban meglátta őt. Menten elájult. A lány odaszaladt, magához térítette és elsírta neki, hogy nem akar más házasságot a hozzá fűződő kötelék miatt. A fiú megkérdezte: „De mit tehetünk ha apád nem akarja a miénket?” A lány rávágta, hogy ő akkor is szilárdan kitart mellette. Meghányták-vetették, eldöntötték hogy hajót bérelve a tengernek vágnak.

Messze hajóztak már a tengeren és végre szilárdat szerettek volna érezni a talpuk alatt. Egy erdős parthoz érve kikötöttek. A császár lánya lehúzta a gyűrűjét és a fiúra bízva lefeküdt aludni. A királyfi mikor látta, hogy ébredezik, mellé helyezte a gyűrűt. Erről megfeledkezve felkeltek és a hajóhoz mentek.

A lánynak hirtelen eszébe jutott az ottfelejtett gyűrű. Visszaküldte érte a fiút, aki kereste, de képtelen volt rálelni arra a helyre. Innen oda tért a gyűrű után kutatva, mígnem teljesen eltévedt és már vissza se talált. A lány is utánament keresni, de ő is eltévedt. A fiú egyre messzebb és messzebb tévelygett, észrevett egy utat, amin egy településre jutott. Mi mást tehetett, beállt szolgálni. A lány is eltévedt, de ő úgy döntött, inkább az óceán közelében marad, ezért kiment a tengerpartra egy gyümölcsfa erdőbe. Napközben az óceán mentén sétált abban a reményben, hogy meglát valakit. Gyümölcsön élt, éjszaka pedig felmászott egy fára, hogy a vadállatoktól védje magát.

Élt akkoriban egy világjáró gazdag kereskedő. Már megöregedett de volt egy fia. Egyszer ez a fiú így szólt apjához: „Öreg vagy vagy, én pedig még zöldfülű, a bizalmasaid levegőnek néznek. Ha meghalsz és egyedül maradok, fogalmam se lesz, mihez kezdjek. Kérlek, adj egy megrakott hajót, a tengeren túlra indulok és üzleti tapasztalatok szerzek.” Az apa rábízott egy árutól roskadó vitorlást, ő pedig kihajózott, messzi országokban eladta a portékáját, cserébe mást vásárolt. Nagyon sikeres volt.

A tengeren járva észrevette a fákat, ahol a császár lánya ült. Az embereivel településnek vélték, ezért odaindultak. Közelükbe érve látták, hogy azok bizony csak fák. Épp vissza akartak fordulni, amikor a kereskedő fia az óceánba pillantott, s egy fa tükörképe tetején egy emberszerű alakra lett figyelmes. Hogy ne tévedjen, szólt a társainak, akik szintén emberi alaknak látták. Közelebb kerülve kis csónakon odaevezett egy, a többi az óceánba nézve irányította egyenesen ahhoz a fához. A küldött meglátta és jelentette, hogy valóban ül ott valaki.

Most már maga a fiú ment, kérlelte a lányt, jöjjön le. Ő nem akart a hajóra lépni, csak ha megígéri, hogy ujjal nem érinti, amíg hazaérve törvényesen feleségül nem veszi. A kereskedő fia szavát adta, ő pedig csatlakozott hozzá a hajón. Lenyűgözve látta a fiú, hogy a lány mennyi hangszeren játszik és mennyi nyelven beszél.

Mikor már közeledtek a fiú hazájához a lány felvetette, hogy az lenne illdomos, ha hazamenne és értesítené apját, a rokonait és jó barátait, hogy mindnyájan jöjjenek elé köszönteni, ahogy egy rangos menyasszonyt illik. Ezek után meg fogja tudni, ki is ő. (Mert korábban azt a feltételt szabta, hogy csak az esküvő után kérdezzen a kilétéről, akkor megtudja, ki is ő.) Beleegyezett. A lány hozzátette: „Az is helyénvaló, hogy kirúghasson a hámból minden tengerészed, hadd tudják meg, hogy a kereskedő gazdájuk milyen rangon nősül.” Hallgatott rá, felhozatta a fedélzetre a legkiválóbb borát és nekik adta. Ezek nagyon berúgtak, ő pedig hazament, hogy apját és barátait értesítse. A mámoros matrózok elhagyták a hajót, összeestek és részegen elaludtak.

Míg ők készülődtek, hogy az egész család kimenjen köszönteni, a lány fogta magát, eloldozta a hajót a partról, vitorlát bontott és kihajózott. A család a kikötőben csak a hajó hűlt helyét találta. A kereskedő megharagudott a fiára, az meg folyvást kiabált: „Higgyetek nekem! Egy áruval teli hajót hoztam!” – de sehol semmi. „Kérdezd csak meg a tengerészeket!” - így a fiú. Az apja ment volna kifaggatni őket, de azok még bőven részeg álmukat aludták. Később, magukhoz térve se emlékeztek semmire, ami velük történt. Azt még tudták, hogy minden jóval megrakva hoztak egy hajót, de azt már nem, most merre jár. A kereskedő úgy megharagudott a fiára, hogy száműzte az otthonából, látni se akarta többé. Így a fiú világgá ment. A lány pedig tovább hajózott a tengeren.

Akkoriban élt egy király, aki a tenger mellett építtetett magának palotát, jól esett neki a tengeri levegő és a mindig forgalmas kikötő látványa. A császár lánya a tengeren vitorlázva eljutott e király palotájához. A király az ablakán kinézve látta, hogy egy üres fedélzetű, legénység nélküli hajó halad arra. Azt gondolta, biztosan téved. Megparancsolta az embereinek, hogy ők is nézzék meg, de ők is ugyanazt látták. A császár lánya egyre közelebb hajózott a palotához, de végül meggondolta magát: ugyan, mi neki ez a palota? Már megfordult volna, de a király utána küldetett és visszahozatta; bevezette az otthonába.

Ennek a királynak történetesen nem volt felesége, nem talált párt. Akit ő akart, az nem akarta őt és fordítva. Amikor a császár lánya belépett hozzá, megeskette a királyt, hogy addig hozzá sem ér, amíg törvényesen feleségül nem veszi; ő meg is esküdött. Azt mondta neki, hogy nem lenne illdomos felnyitnia, vagy akár megbolygatnia a hajóját; csak hadd maradjon, ahogy van a tengeren az esküvőig. Akkor aztán mindenki láthatja az árubőséget, amit hozott, nem mondhatják majd, hogy a király egy akárki nőt vett el. Megígérte a lánynak, hogy így tesz.

Írt a király az összes országba, hogy jöjjenek az esküvőre. Különleges palotát épített a lánynak, aki azt is követelte, hogy társaságul hozzanak neki tizenegy nemes fiatalasszonyt. A király parancsot adott, és tizenegy magas rangú nemesi lányt küldtek neki, mindegyikük számára külön palotát építettek. A nemes fiatalasszonyok a lány palotája udvarába gyűltek, zenéltek és játszottak vele.

Egyszer azt mondta nekik, hogy kikíséri őket az óceánhoz. El is mentek vele és ott játszottak. Felajánlotta, hogy jó borával megvendégeli őket. Adott nekik a hajón lévő borából; berúgtak, összeestek és elaludtak. Erre eloldotta a hajót, vitorlát bontott és a hajóval elmenekült. A király és népe észrevették, hogy eltűnt a hajó, ezen nagyon megdöbbentek. A király persze nem tudta, hogy a lány maga menekült el a hajóval és feltételezte, hogy még mindig a szobájában van ezért így figyelmeztette az embereit: Vigyázzatok, ne hirtelen mondjátok el neki, nagyon felzaklatná az értékes hajója elvesztése, még azt is gyaníthatja, hogy én adtam oda valakinek azt. Inkább az egyik fiatal társával üzentek volna, de a szobábájában nem volt senki. A másikban se jártak sikerrel, sőt, mind a tizenegy szoba üres volt. Végül egy idős asszonyt küldtek be hozzá, de a lány szobájába lépve őt se találta. Na erre igazán megrémültek.

Eközben a nemes fiatalasszonyok apái csodálkoztak, hogy hiába írnak nekik, nem kapnak válaszlevelet lányaiktól. Felkerekedtek, hozzájuk utaztak, de sehol sem találták a lányaikat. Dühbe gurultak és főemberekként a királyt halálát tervezték. Mégis, átgondolva így döntöttek: „Mi a király bűne, hogy halált érdemel? - Ő is a körülmények áldozata.” Megállapodtak, hogy letaszítják a trónról és száműzetésbe küldik. Így is tettek, a király pedig világgá ment.

Eközben a császár lánya, aki elmenekült a tizenegy nemesi lánnyal, csak ment-ment a hajóval. Mikor a lányok felébredtek, újra játszani kezdtek vele, észre se vették észre, hogy a hajó már elhagyta a kikötőt. Mikor már haza kívánkoztak, ő azt javasolta, maradjanak még. Viharos szél támadt, és újra kérlelték: „Hadd menjünk haza!” Erre közölte velük, hogy a hajó már jó régen elhagyta a kikötőt. Kérdőre vonták, miért tette ezt. Ő pedig elmondta, hogy attól tartott, hogy a hajót összetöri a viharos szél; egyszóval nem volt más választása. Kihajóztak hát a tengerre – a császár lánya a tizenegy nemesi lánnyal, és egyre csak zenéltek. Mikor egy palotához értek, a nemesi lányok azt javasolták: „Menjünk a palotába!” De ő erősen ellenkezett, azt mondta, hogy azt is megbánta már, hogy az előző palotába bement.

Később megláttak valami szigetfélét a tengeren és kikötöttek. Ott azonban tizenkét kalóz volt, akik helyben meg akarták ölni őket. A lány megkérdezte: „Ki a legnagyobb köztetek?” Megmutatták neki. Tőle ezt kérdezte: „Mi a mesterséged?” Azt válaszolta, hogy ők bizony rablók. A lány így szól: „Mi is rablók vagyunk! Az egyetlen különbség az, hogy te erővel rabolsz, mi viszont az eszünkkel, mivel nyelveket beszélünk és hangszereken játszunk. Na, mi hasznod lenne a meggyilkolásunkból? Jobb, ha feleségül vesztek minket, és akkor a mi nagy gazdagságunk is a tiétek lesz.” Megmutatta nekik, mi mindene van a hajón, azaz a kereskedő fia nagy vagyonát. A rablók ráálltak és ők is megmutatták nekik minden vagyonukat, elvezették őket minden rejtekhelyükre. Megállapodtak egymással, hogy nem egyszerre, hanem egyesével, egymás után veszik el őket; továbbá minden férfi választ egy nemes nőt, egy éppen neki megfelelőt, mindenki a rangja szerint.

Felajánlotta nekik, hogy megtiszteli őket egy nagyon különleges borral, ami a hajó fedélzetén van, amelyet nem is használ; egészen addig a napig őrizgeti, amelyen Isten elhozza a neki rendelt férjet. Kitöltötte nekik a bort tizenkét serlegben és azt mondta, hogy mindegyikük igyon mind a tizenkettőért. Ittak, berúgtak és összeestek. Erre odakiáltott a nemes lányoknak: „Gyerünk, mindőtök ölje meg a férjét!” Nekiláttak és mindet lemészárolták. Óriási gazdagságot találtak ott, amilyet egyetlen király sem bírt. Nem hoznak el ők se rezet, se ezüstöt, hanem csak aranyat és drágaköveket! A tengerbe hajították a kevésbé értékes áruikat, és az egész hajót telerakták értékes holmikkal - az ott talált arannyal és drágakövekkel. Aztán arról döntöttek, hogy többé nem öltöznek nőmódra. Így hát férfiruhát varrtak maguknak - német módra - és tovább hajóztak.

Akkoriban élt egy király. A királynak egyetlen fia volt, akit kiházasított és átadta neki a királyságát. Egyszer azt mondta apjának, hogy feleségével szeretne egy könnyű kirándulásra menni a tengeren, hadd szokja a tengeri levegőt, talán egyszer majd a tengeren kell meneküljenek. A király fia a feleségével és a királyi főurakkal kihajózott. Nagyon vidáman voltak ott, játékokkal múlatták az időt. Egyszer azt mondták, hogy mindannyian vegyék le a ruhájukat; így is tettek és az ingükön kívül semmi nem maradt rajtuk. Versenyt rendeztek, ki tud felmászni az árbocra. A hercegnek erőfeszítések árán sikerült is feljutnia az árbocra. A császár lánya közeledett hozzájuk a hajójával és meglátta ezt a másik vitorlást. Először félt a közelébe menni, de ahogy látta, hogy vad játékokkal foglalják el magukat, megértette, hogy nem rablók és még közelebb manőverezett.

A császár lánya bejelentette társnőinek: „Az óceánba tudom taszítani a tar fickót!” A herceg ugyanis valóban teljesen kopasz volt, egy szál nem sok, annyi haj se volt a fején. Hitetlenkedtek: „Hogy volna lehetséges ez, mikor ilyen messze vagyunk tőlük?!” Azt válaszolta, hogy gyújtó lencséje van és azzal letaszítja. Elhatározta, hogy addig nem nem tesz semmit, amíg az el nem éri az árboc legtetejét, mert amíg az árboc közepén van, ha leesne, a hajóra zuhanna, míg a tetejéről leesve a tengerbe ér. Kivárta, amíg a férfi feljutott az árboc legtetejére. Elővette a gyújtó lencsét, amely a nap felé tartva bármit kiéget. Ezt az agyára irányítva tartotta, amíg az agya ki nem égett. Lezuhant, egyenest az vízbe. Amikor a herceg hajóján tartózkodó férfiak látták, hogy a herceg lezuhant, nagy zűrzavar támadt és nem tudták, mitévők tegyenek? Hogyan térjenek így haza? A királynak megszakad majd a szíve. Ezért úgy döntöttek, hogy megközelítik azt a másik hajót, amit láttak, talán van orvos a fedélzetén, aki tanácsot adhatna nekik. Közelebb húzódtak a hajóhoz, és tudtukra adták, hogy semmitől sem kell tartaniuk, mert ők, a király hajójának emberei, egyáltalán nem akarnak ártani nekik. Átkiáltottak: „Talán van orvos a fedélzeten, aki tanácsot adna nekünk?” Elmesélték nekik az egész történetet és azt, hogy a herceg az óceánba esett.

A császár lánya utasította őket, hogy húzzák ki a tengerből. Meg is találták és kihúzták a vízből. A császár lánya kitapintotta a pulzusát és megállapította, hogy megégett az agya. Fogták, felnyitották az agyát és látták, hogy pontosan úgy van, ahogy mondta. Megdöbbentek, elképesztőnek tartották az orvos, vagyis a császár lánya pontosságát. Arra kérték, térjen vissza velük a hazájukba, ahol a királynál lehet orvos, aki majd igen megbecsüli. Vonakodott, mondván, hogy egyáltalán nem orvos, erre egyszerűen ráhibázott.

Viszont a hercegi hajó népe így nem akart hazatérni és a két hajó együtt haladt. A királyi főurak arra spekuláltak, hogy a királynéjuk hozzámenjen az orvoshoz. Ugyanis látták, milyen rendkívül bölcs „férfiú,” ezért azt akarták, hogy királynéjuk (aki a meghalt herceg felesége volt) menjen hozzá az orvoshoz és e „férfiú” legyen a királyuk. A régi királyukat (azaz a herceg apját) pedig majd megölik. Ezek voltak a főurak tervei. Ők ugyan szégyellték azt mondani a királynőnek, hogy legyen az orvosé, de maga a királynő éppenséggel szintén azt a gondolatot dédelgette, hogy férjhez mengy az orvoshoz, bár ő meg az ország polgáraitól félt - hátha nem akarják, hogy az új férjéből király legyen. A főurak úgy döntöttek, hogy bálokat, lakomákat rendeznek, hogy italozás közben, vidámság idején szóba hozhassák a tervüket. Mindegyikük számára rendeztek egy-egy bált, külön napokon.

Az orvos (azaz a császár lánya) báljának napján adott nekik a saját borából és mind berúgtak. Amikor már vidámak voltak, a főurak így szóltak: „Milyen szép is lenne, ha a királyné hozzámenne az orvoshoz!” Az orvos (azaz a császár lánya) imígy válaszolt: „Valóban nagyon szép lenne! Bárcsak ne a részeg szájuk beszélne erről!” A királynő is így válaszolt: „Csodálatos lenne, ha férjhez mehetnék az orvoshoz! Bár beleegyezne az ország!” Az „orvos” megismételte: „Bizonyára nagyon szép lenne! De részegség nélkül kell ezt megbeszélni!”

Amikor a főurak kijózanodtak részegségükből, és visszaemlékeztek arra, amit mondtak, zavarba jöttek a királyné miatt, hogy is javasolhattak ilyesmit?! De átgondolták: nem mondta-e maga a királyné is ezt? A királyné szintén zavarban volt előttük, de úgy okoskodott: hiszen ezt ők maguk is mondták! Ezáltal nyíltan beszélni kezdtek róla és meg is egyeztek egymás között; a királynét az orvossal eljegyezték. Most már hazatértek az országukba. Amikor honfitársaik közeledni látták őket, nagyon megörültek, hiszen olyan régen ment már el a herceg a hajóval, és senki sem tudta, merre van; időközben az öreg király is meghalt, még a főurak visszatérte előtt. Hamarosan azonban a honfiak észrevették, hogy hercegük - aki a királyuk volt - hiányzik. A honfiak meg is kérdezték: „Hol van a királyunk?” A főurak elmesélték nekik az egész történetet, hogyan halt meg már régen a herceg, és hogyan tették új királlyá őt, aki itt kíséri őket (azaz az „orvost”, aki a császár lánya volt). A honfiak nagyon örültek, hogy új királyt kaptak.

Erre a király (azaz a császár lánya) megparancsolta, hogy minden egyes tartományban hirdessék ki, hogy bárhol, ahol csak találtatik idegen, vendég vagy menekült – vagyis szökevény vagy száműzött –, mindannyian jöjjenek el az esküvőjére. Egyetlen egy sem hiányozhat, mindannyian nagy ajándékot kapnak. A király (aki a császár lánya volt) azt is megparancsolta, hogy készítsenek elő kutakat a város körül, hogy aki inni akar, annak ne kelljen máshová mennie inni, hanem közvetlenül a közelében találhat egy kutat. Ezenkívül a király (azaz a császár lánya) azt is elrendelte, hogy helyezzék el minden egyes ivókút mellé a képmását és állítsanak őrséget figyelni, nem jön-e valaki, aki túl sokat nézegeti a képet (vagyis a király arcképét, aki a császár lánya volt) és fura arcot vág, mint aki nagyon néz valamit és megdöbben vagy elszomorodik; meg kell ragadniuk ezt a személyt és börtönbe kell zárniuk. Mindezt elrendezték. Persze meg is jött mind a három férfi – vagyis az első király fia, aki a császár leányának igazi vőlegénye volt, aki itt király lett. Aztán a kereskedő fia, akit az apja száműzetett a császár lánya miatt, aki elmenekült előle a hajóval és annak minden árujával együtt. Végül a trónfosztott király, szintén miatta, mert a tizenegy nemes lánnyal együtt elmenekült. Ők mindhárman felismerték, hogy ez a lány képe, merően nézték, visszaemlékeztek rá és kétségbe estek. Persze megragadták és börtönbe zárták őket.

Amikor eljött esküvő ideje, a király (azaz a császár lánya) megparancsolta, hogy a foglyokat vigyék elébe. Mindhármat elé hozták, ő felismerte őket, viszont ők most nem ismerték fel, mert férfinak volt öltözve. A császár lánya nekifogott és így szólt: „Te, király - leváltottak a tizenegy elveszett nemes lány miatt. Itt vannak a nemes lányok. Térj vissza a hazádba és a királyságodba!” „Téged, kereskedő - az apád száműzött a hajó és az általad elveszített áru miatt. Vedd vissza a hajódat az összes árujával együtt. És mivel a pénzed ilyen sokáig kint volt, most sokkal nagyobb vagyonod van a hajón, sokszor-sokszor több, mint azelőtt.” „És te, a király fia - gyere és menjünk haza.” Hazatértek. Ámen és ámen.

Na Nach Nachma Nachman MeUman